Smid Róbert: Az ökokritika dilemmái. Kortárs ökológiák az irodalom és a technológia diszkurzív metszéspontjaiban
A magyar irodalomtudomány közönségének nagy valószínűséggel nem kell bemutatni az ökokritikát. Ami számomra a jelen kötet kapcsán is kiemelendő, hogy a posztstrukturalizmus és a dekonstrukció hagyományán alapulva erőteljesen hatottak rá a ’60-as és ’70-es évek angolszász ökológiai mozgalmai, ugyanakkor ebben a néhány évtizedben, mialatt az irányzat megérkezett hazánkba, mindez – mondjuk úgy – elhalványult, társadalmi érzékenység maradt belőle, amelyet kordában tartanak a diszciplináris keretek, de ennek ellenére erőteljesen interdiszciplináris. Térnyerése párhuzamos további poszt-irányzatéval, a számomra kiváltképp fontos poszthumanizmuséval is. Ebben a genealógiában kifejezetten érdekes feszültségek lakoznak, amelyeket e kötet olvasása során sem tudok félretenni, de erről később.

Előbb viszont a kötet vitathatatlan erényeiről. Smid érdeklődése széleskörű. A kertektől, szigetektől kezdve egészen az élet, halál kérdéséig jutunk, a kötet olvasása során folyamatosan belefolyunk egy egyre viszkózusabb elméleti közegbe, amelyben a fogalmak implicit és komplementer módon kapcsolatban állnak egymással. Például a technológia kérdése a közösségi kertek, nemzeti parkok tárgyalásánál is megjelenik, miszerint a természetet e terekben a technológiai ágens is előállítja (A természet mint gond. Közösségi kertek és nemzeti parkok). Ezzel párhuzamosan megjelennek a médiumok, amelyek az írás technológiai mivoltát emelik be a diskurzusba (A ló meghal, a médium él; „Szervesen lebomlik”), ezen keresztül pedig a természet is egy olyan formájában őrződik meg és az inskripción keresztül reprodukálódik, hogy az például az ökomimézis kapcsán egy autentikus természet illúzióját keltse (Antropomorfizmus és ökomimézis). Ezen túl úgy vélem, hogy a „Szervesen lebomló” című tanulmányban a halott metafora fogalmán keresztül az inskripció természetre és emberre gyakorolt hatását párhuzamba állíthatjuk. Mintha azt mondhatnánk, hogy az ember természetről alkotott gondolkodását az írásbeliség az elmúlt évszázadokban éppúgy félrevitte, mint ahogy az emberi identitásról való gondolkodást. Ez csak egy rövid betekintés abba, hogy Smid kötete milyen mértékben tartalmaz inspiratív tudásanyagot.
A fehér ökológia. A kockázatkezelés vége az ökokatasztrófák korában című tanulmányt is méltatnám, az ökológiai gondolkodás kritikájaként értelmezve ez az írás egyfajta önreflexióként is felfogható. Például olyan állításokat tartalmaz, hogy a fehér ökológiaként megnevezhető, alapvetően antropocentrikus ökológiafelfogás politikai oldaltól független, akadályozza a radikális változást, továbbá Derrida apokaliptikus hangnem fogalmához közelítve a dramatizálással vonja emberi uralom alá a természetről való gondolkodást. Továbbá egy olyan szerző egy elméletét is kritizálja, akinek az egész köteten átívelően használja gondolatait: Timothy Morton hipertárgy-fogalmáról eképpen vélekedik: „A hipertárgy ezért is okozhat számunkra delíriumos állapotot derridai értelemben, amikor annak diszkurzív használatával
a fogalmak területéről az elgondolhatatlan mezejére, a miszticizmusba menekülünk: a hipertárgy túl nagy ahhoz, hogy reprezentálható legyen, hogy képet lehessen alkotni róla; kolosszális, vagyis megsemmisíti a képalkotást, és ezért inszcenírozódhat titokként, misztikumként.” (220.). Ennek a szövegnek jellegzetessége, hogy a természet mellett az emberrel is kiemelten foglalkozik, hiszen a katasztrófa és kockázat elemzésében egyértelmű, hogy ezek a tényezők az ember gondolatát is magukban hordozzák,
az ember nélkül átértékelődnek. Így jut el Smid egy olyan megállapításhoz, amely akár egy magát poszthumánként aposztrofáló kötetben is tételmondatként szerepelhetne: „Nem a foucault-i értelemben vett ember végénél járunk, mert nem pusztán egy történeti kondíciókon alapuló figura elmúlásáról, leváltódásáról van szó az episztéméváltások során, hanem akkor történik meg az ember elérvénytelenítése a nem emberi létezőknek a vele egy szintre hozásával, amikor az ember gondolatalakzata még – sőt, az antropocént tekintve: leginkább – érvényben van: […]” (227.). Csak úgy lehet az ember meghaladására gondolni, ha még az ember definiálásának igénye fennáll. Smid itt egészen pontosan definiál egy posztstrukturalista–dekonstruktív alapokon nyugvó emberszemléletet. Ebből a tisztánlátásból fakad számomra a kötet egyik legnagyobb erényének kétélűsége is.
A fent említett tanulmány ugyanis 2018-ban jelent meg a Helikon poszthumanizmus tematikájú számában. Ennek a szövegnek az első része ezt a címet viseli: „Miért poszthumán az ökológiai gondolat, és mit jelent ez végső soron?” (Smid Róbert: A szuverenitás lehetőségei az ökológiai krízisekben – avagy az antropocentrikus gondolkodás tévútjai az ökokritikában, Helikon 2018/4., 478.). Ennek kapcsán teljesen érthetetlen számomra, hogy Az ökokritika dilemmáiban felvonultatott szövegek miért ódzkodnak látványosan attól, hogy beemeljék a poszthumanizmust explicit módon is. Rosi Braidotti neve a kompenzatorikus humanizmus kapcsán éppenséggel említésre kerül, és még néhány szó utal a poszthumanizmusra, de A fehér ökológia például olyan problémákkal hozakodik elő, gondolok itt az emberi identitást körülvevő dichotomikus gondolkodásra, amelyeket a poszthumanizmus a kezdetei óta tárgyal. Mi szól a poszthumán diskurzus kihagyása mellett? Talán az, hogy túlságosan kitágította volna az értelmezések terét. Viszont így a kortárs tudományos gondolkodás egyik legnagyobb hatású posztantropocentrikus iránya került a köteten kívül. Sőt, lényegében a zoopoétikát, a biopoétikát, semmilyen más, az ökokritikát átfedő irányzatot nem tárgyal lényegileg, és ez véleményem szerint hiányossága a kötetnek.
Az ökológia és az irodalom kapcsolatának vizsgálata olyan humántudományos változás ívével fut párhuzamosan, amely az antropocentrizmus–posztantropocentrizmus nézőpontváltással küszködik. A kortárs tudományos diskurzus egymást kiegészítve vagy átfedve léteznek, egyes állításaik ebből fakadó eltérésekkel megfeleltethetőek egymásnak. Ezek az eltérések természetesen nagy jelentőséggel bírnak, ugyanakkor feltűnhet a témában jártas olvasónak, hogy például a léptékváltásban, politikához, aktivizmushoz köthető attitűdökben, valamint a történetiségben gyökereznek leginkább a különbségek. Az elemzések tárgyai, a természet, a táj fogalma, szerves, szervetlen környezet, bioszféra, klímaváltozás, krízis stb. ugyanazok. Ezzel a fogalmi pluralitással viszont kezdeni kell valamit, ha az ember ernyőfogalmakban gondolkodik, vagy olyan diskurzussal dolgozik, amely egy mélyebb, összefoglaló állítással különbözteti meg magát a többitől. A poszthumanizmus felől az ökológiára, geológiára, biológiára, a természeti Másikra gondolva is ez a helyzet. Konkrét irodalomtudományi irányzatok és interdiszciplináris, filozófiai, természet- és társadalomtudományi diskurzusok próbálnak beszélni ugyanarról a jelenségről. Ebben a dzsungelben tehát mindenképp érdemes bozótvágóval barangolni.
Más diskurzusok, például a kritikai poszthumanizmus, pont ugyanazzal a kettősséggel küzd, hogy a humánnal és az antropocentrikussággal való leszámolás során hogyan termelődik újra a humán és az antropocentrizmus (valamint az ezekhez tartozó nézőpontok), miközben szökésvonalak, törésvonalak alakulnak, amelyek ezt a poszt-struktúrát előállítják. Smid kritikai megközelítése is alapvetően a posztstrukturalizmus és a dekonstrukció hagyományán nyugszik, szökésvonalakra épít, és ugyanez az önmagát felülíró oppozíciós-kritikai igény fedezhető fel a fehér ökológia teoretizálása esetében is. Meg kell határozni az alapot, amitől el lehet távolodni. Ez és a korábban említett diszkurzív pluralitás hozzátartozik a kötet kontextusához, és előzetes elvárásom az volt, hogy az ökokritika egyik dilemmájaként ez is felmerül majd.
Ez a tény azonban csak a kötet egyik oldalát érinti. Lőrincz Csongor fülszövegével nem lehet vitatkozni, a fogalmi színvonal, az ismeretelméleti és a politikai tájékozottság is adott, ugyanakkor egy ilyen gyűjteményes kötet elő- és utószavában is nélkülözni a kifejtettséget és az alaposságot mindazok ellen a kritikai érvek ellen szól, amelyekkel ez a kötet zárul. Nem érdemes a diskurzusokon belüli attitűdök ellen azzal érvelni, hogy egy irodalomtudós eddigi ökokritikához diszkurzívan kapcsolódó szövegei (irodalom- és társadalomtudományi elemzései) alapvetően kritizálják az antropocentrikus, „fehér ökológiai” diskurzusokat. Túlnyomórészt a tanulmányok nem végzik el ezt a kritikát. Bővítik az ökokritika horizontját, ugyanakkor az eltérő fókuszokról kevés szó van. A felvonultatott tudásanyag egyértelműen mutatja, hogy az ökokritika nem izolált diskurzus. Ezért sem tartom jó döntésnek, hogy nem történt erre bővebben kifejtett, explicit utalás a szövegekben. Ennek a bevezetésben és az utószóban helye is lehetett volna úgy, hogy a tanulmányok integritása ne sérüljön, mégsem került rá sor.
Amire viszont sor került, az például olyan központi magyar irodalmi témákhoz tesz hozzá, mint Bodor Ádám regényeinek zoopoétikája vagy Nemes Nagy Ágnes költészetének fa-motívuma. Smid ezekre a széles körben tárgyalt témákra újfajta megközelítésből tud rákapcsolódni. Kiemelném Nemes Nagy Fenyő és Egy távíróoszlopra című verseinek kettős halál felőli értelmezését (Kettős halál. A poétikai kommunikáció mortifikációjának alakzata a magyar modernségben), amely a természet és a technológia kapcsolatához az élet–halál koncepcióit is hozzákapcsolja, amelyben a funkcionalitás és az átváltozás befogadásának jellege központi szerepet játszik. A Harc a technikával című tanulmány is folytatja a természet és a technológia szétszálazhatatlanságának kimutatását. Szabó Lőrinc lírája remek tárgy az antropocentrikus–posztantropocentrikus kérdéskörök irodalmon belüli vizsgálatához, a szerző konklúziója pedig az, hogy a természet és a technológia irodalmi nyelvben megjelenő szétszálazhatatlansága jellemzi e lírát: „A természettel szemben tehát nincs technikai harc, mert a harc már eleve tőle érkezik meg technikaiként; éppen a természet felől kapcsol vissza a technikai apparátus (és konkretizálódik hadi pusztítássá, idéz elő progressziót a tájképekben stb.).” (Harc a technikával. A technikai és a szerves (ön)szerveződés interakciós alakzatai a Harc az ünnepért-ben, 341.) Tehát ismételten egy olyan értelmezéssel bővül egy kanonikus szerző recepciója, amely az ökokritikai gondolkodás posztantropocentrikus olvasásmódján alapszik, viszont nem rendeli alá az irodalomelméletet szükségtelen ökológiai gondolatalakzatok bebizonyításának.
Bírálatom ellenére úgy vélem, hogy Smid írásai gazdagon hozzájárulnak az irodalmi szövegértelmezések antropocentrikus szemléletétől való eltávolodáshoz, efelől pedig implicit módon a kötet explicit, ugyanakkor kifejtetlennek tűnő kritikai hangjaihoz igazodni tudnak, koherens irodalomtudományos attitűdöt tükröznek. Egy erőteljesen plurális diszkurzív térben szigorúan tartják (talán túlságosan is) a tanulmányok a kijelölt irányt, a szövegelemzések nem lépnek túl az irodalomtudomány hatáskörén, míg a társadalomtudományi–filozófiai jellegű írások jól körülhatárolt elméleti háttérrel és tiszta érveléssel érik el a konklúziót.
Smid Róbert: Az ökokritika dilemmái. Kortárs ökológiák az irodalom és a technológia diszkurzív metszéspontjaiban, Századvég, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikái alapján készült.)
Hozzászólások